Önismeret 

Sokszor, sok helyről halljuk a szót: önismeret. Hogy ez a kulcsa mindennek, hogy ha lesz elég önismeretünk, boldogok leszünk. Nem ennyire egyszerű. Hosszú, és olykor fájdalmas munka, mire az ember eljut a maghoz, a benső önvalóhoz, önmaga megismeréséhez. 

Ha szeretnénk elképzelni ezt a folyamatot, gondoljunk egy fej hagymára. Ha a kezünkbe vesszük, és alaposan megnézzük, mit látunk? Van egy külső, száraz, durva héja. Vannak gyökerei, és van egy csúcsa, ami felfelé nyitott. Ha elképzeljük ennek a hagymának az útját, míg eljutott odáig, hogy a kezünkbe vettük, tudhatjuk, mennyi mindenen ment már keresztül. Kezdetben csak egy mag volt, amit valaki a földbe vetett. Szépen fejlődött növekedett, gyökeret eresztett. Rengeteg táplálékot szívott magába, egyre nagyobb és erősebb lett. Persze találkozott közben kártevőkkel, és néha mérgező anyagokkal is. Időnként nagy volt az aszály, de volt, hogy hetekig csak esett. Mikor megnőtt, elhagyta az addig őt védelmező közeget, a talajt, ami táplálta, és a többi hagymát, akik addig körülvették. Kitágult számára a világ. Megismert sok más hagymát is, látta, hogy vannak hozzá nagyon hasonlóak, de vannak egészen különbözőek is. Néha durva kezek érintették, volt, hogy le is ejtették, ilyenkor megütötte magát, ennek a nyoma örökre megmaradt. Persze volt közben sok kellemes élménye is, amire később szívesen emlékezett. Aztán egy kosárba került, és végül itt tartjuk most a kezünkben.

Képzeljük el, hogy lehántjuk róla a külső héját. Száraz és kemény, mint egy páncél. Egy védőburok. Ugyanígy építünk mi emberek is védelmet a lelkünk köré, hogy megóvjuk azt a fájdalmaktól, a bánattól, a többi embertől. És hogy elhatárolódjunk. Nevezhetjük ezt a külső héjat létezésünk tudatos tartományának is. Amíg nem bontjuk le, addig nem láthatjuk meg, mi van alatta. Ez az első lépés az önmegismerés útján, és talán ez a legkönnyebb is, ez az, aminek egyedül is nekivághatunk. Ha haladunk tovább, a következő réteg még mindig a héj, de már nem annyira durva, nem annyira száraz. Viszont, ha alaposan megfigyeljük, rájövünk, sokkal erősebben tapad, sokkal nehezebben választható le a hagyma húsáról. Ennek a rétegnek a lebontásában már jó, ha van egy szakavatott kéz, aki segít, és mellettünk van, ha szembesülnünk kell azzal, amit alatta találunk. Itt már látszanak azok a sérülések, esetleges megbetegedések is, amit a külső páncél jótékonyan elfedett. És ahogy újabb, és újabb rétegeket tárunk fel, úgy haladunk lassan visszafelé az időben, a tudattalanunkba egyre mélyebbre temetett emlékek, történetek felé. Megérkezünk a gyermekkorba, és még korábbra. Eljutunk a méhen belüli állapotig, és megyünk még mindig vissza, egészen a fogantatáshoz. Mert az a legelső sejt, az a belső mag is emlékszik. Emlékszik mindenre, ami meghatározza őt, ami alapja a létezésének. Ez a lélek maga, az ő tiszta valójában, aki pontosan tudja, mire szerződött, amikor ezt a fizikai testet, ezt a családot, ezeket a társakat választotta kísérőül. És mire ide eljutunk, az önmagát megismerni vágyó is pontosan érzi, érti, hogy mi miért, és miért úgy kellett, hogy történjen vele, átértékelődnek örömök, és tragédiák. Mert onnantól máshogy látja magát. Érti a saját működését, pontosan tudja a mozgatóit. Ez a valódi önmegismerés: tisztán látni önmagam, és bátran, félelem nélkül nézni szembe vele.

A félelem a legnagyobb korlát. Az önmagunkba vetett hit megingása, az életünk valamely területén megjelenő kétség, az egység hiánya. Amikor a vágyaink nincsenek összhangban a cselekedeteinkkel. Csak akkor tudunk boldognak lenni, ha azt tesszük, amiben hiszünk, mert azt tudjuk csak szeretni, amivel azonosulni tudunk. 

Ez az önismereti út legfontosabb lépése: azonosulni önmagunkkal, hogy szerethetővé váljunk saját magunk, és ezáltal a világ számára.